Néhány évvel ezelőtt LinkedIn-en megkeresett egy nemzetközi cég. A pozíció első ránézésre
izgalmasnak tűnt. Akkoriban éppen hasonló munkakörben dolgoztam, és bár nem volt rajtam nyomás, hogy váltsak, de hiányoztak a kihívások, a tanulási lehetőség, ezért gondoltam, teszek egy próbát.
A folyamat három (+1 előre nem tervezett) körből állt, de már az elejétől kezdve tapasztaltam furcsa jeleket. Ezeknek akkor még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, nem is gondoltam bele, mit is jelenthetnek ezek
hosszú távon.
Az első kör egy tesztfeladatlap volt, amit sikeresen
teljesítettem, így behívtak a második körre, ahol két-három interjúztatóval
kellett beszélgetnem. Egy fiatal HR-es és egy technikai team lead vettek részt
benne – utóbbi flip-flop papucsban és térdnadrágban jelent meg, ami azért adott
egy sajátos hangulatot a beszélgetésnek.
A HR-es először a munkakörről és a csapatról beszélt,
majd elkezdte végigkérdezni a teljes önéletrajzomat angolul. Szokatlanul hosszú
időt töltöttünk az oktatói tapasztalataimmal, pedig ennek érzésem szerint semmi köze nem volt a
műszaki szövegíráshoz. Nem igazán értettem, miért volt releváns ez az időszak, de válaszoltam
minden kérdésre. Ezt követően egy logikai feladatot kaptam, amelyet hangosan
gondolkodva kellett megoldanom.
Ezután következett volna a harmadik kör, a cégvezetővel
való beszélgetés. Az időpont megvolt, el is mentem az interjúra, de a vezető a kora reggeli csúcsban dugóba került és nem ért volna oda időben, ezért új időpontot kaptam egy hét múlva
délutánra. Ekkor végül megtörtént a beszélgetés: fizetésről, saját kérdéseimről
esett szó, majd elköszöntünk.
Ezután hosszú csend következett, aminek az lett a vége, hogy egyáltalán nem kaptam semmilyen visszajelzést. .
Az igazság az, hogy én sem kerestem őket. Úgy tekintettem erre az élményre, mint tapasztalatszerzés, hiszen nem volt rajtam kívülről nyomás, hogy váltsak, igazából csak a belső késztetés miatt szerettem volna kipróbálni magamat.
Mit csinálnék másképp, ha most állnék állásinterjú előtt?
Természetesen közben és utána is sokat gondolkodtam a próbatételen, és ma már sok mindent másként csinálnék.
Először is nem kérdeztem rá az interjú folyamatára, pedig már a második körben éreztem, hogy felesleges kérdésekkel húzzák az időt. Nem próbáltam kideríteni,
pontosan milyen készségekre van szükségük az adott munkakörben, csupán passzívan válaszolgattam a kérdésekre. Végül
pedig nem kértem visszajelzést, holott egy rövid e-mail talán segített volna
megérteni, miért nem engem választottak.
A cég részéről bőven akadtak furcsságok. Nem volt számomra egyértelmű a kommunikációjuk, hiszen az önéletrajzomra és a tanítási tapasztalatomra vonatkozó kérdések alapján
úgy tűnt, maguk sem biztosak abban, kit keresnek. Az időmet sem
tisztelték: a cégvezető késett, az interjúfolyamat pedig ennek köszönhetően túl hosszúra nyúlt. Az interjú után nem küldtek visszajelzést, holott egy egyszerű e-maillel lezárhatták
volna a folyamatot, így megőrizve a jó benyomást és a jó hírüket.
Mit tanultam ebből a tapasztalatból?
Bármennyire is vonzónak
tűnik egy állás, ha az interjú
során piros zászlók jelennek meg – például furcsa kérdések, szervezetlenség,
visszajelzés hiánya –, érdemes elgondolkodni, hogy ez a megfelelő hely-e.
Az
állásinterjú ugyanis mindig kétirányú folyamat: nemcsak a cég választ engem, hanem én
is őket.
Neked van ehhez hasonló különös állásinterjú élményed? Oszd meg velem kommentben.
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is, akik érdeklődnek az állásinterjúk iránt.
